Fájdalmas, felfoghatatlan, igazságtalan. Sorolhatnánk még. Mindössze 8 éves volt Antal Katika. A káli kislány megsegítéséért is sokan futballcsukát húztak a július végi Focival a Gyermekekért elnevezésű jótékony célt szolgáló kispályás labdarúgó tornán. Béres Mihály, a viadal állandó, és évről-évre fáradhatatlan főszervezője szerdán kapta telefonon a sokkoló hírt. A szívátültetésre váró Katika hosszú szenvedés után elhunyt. Halálával mérhetetlen űrt és begyógyíthatatlan sebeket hagyott maga után. A mély gyászban osztozik a családdal szerkesztőségünk, és őszinte részvétünket fejezzük ki minden sportbarát nevében is. Nyugodj békében Katika.
„Drága Katika!
Egyre csak a fényképed nézem. Egy törékeny, aprócska kislány, csillogó szemekkel, vidáman mosolyogva néz vissza rám. Rádöbbenek, hogy nem is találkoztunk, csak a képről ismerlek. Édesapád és a káli családsegítő intézet munkatársai meséltek rólad. Tőlük tudtam meg, hogy egy alattomos, kóbor vírus megtámadta a szívedet és a kis motor nem tudott Érted kellő erővel dobogni. Kórházba kerültél, egyetlen esély a szívátültetés maradt. Bátran küzdöttél, egy pillanatra sem adtad fel a harcot. A kór azonban nagyon legyengített, egyre fáradtabban verted vissza álnok támadásait. Álmodban, mikor végre nyugalom vett körül, otthon jártál, vidáman játszottál kis húgoddal, máskor boldogan szaladtál szerető nagymamád karjai közé.
Szerda reggel telefonon kaptam a borzalmas, megrázó hírt. Miért?! Ez a közhelyszerű, fájdalmas kérdés fogalmazódik meg bennünk minden gyermekkel kapcsolatos tragédia után és keserűen, könnyeinkkel küszködve keressük a választ. Miért?! Hiszen még csak 8 évet éltél, számtalan csoda, megannyi boldog pillanat várt még itt a Földön. Miért mennek el a gyermekek a szüleik előtt, mérhetetlen űrt és begyógyíthatatlan sebeket hagyva maguk után? Nincs válasz a kérdésekre, ha volna, talán nem fájna ennyire.
Csak bizakodni tudok abban, hogy ahová most mentél, végtelen időd lesz játékra, szeretetre, szerelemre és végre minden perced boldogan töltheted. Talán jövőre bennünket is meglátogatsz a focitornán. Kacéran mosolyogva kikukkantasz egy bárányfelhő mögül és vidáman üdvözlöd az idén még érted is játszókat.
Én biztosan figyelni és várni foglak, mert bár nem ismertelek, most mégis nagyon-nagyon hiányzol. Drága Antal Katika, nyugodj békében!
Béres Mihály”
„Drága Katika!
Egyre csak a fényképed nézem. Egy törékeny, aprócska kislány, csillogó szemekkel, vidáman mosolyogva néz vissza rám. Rádöbbenek, hogy nem is találkoztunk, csak a képről ismerlek. Édesapád és a káli családsegítő intézet munkatársai meséltek rólad. Tőlük tudtam meg, hogy egy alattomos, kóbor vírus megtámadta a szívedet és a kis motor nem tudott Érted kellő erővel dobogni. Kórházba kerültél, egyetlen esély a szívátültetés maradt. Bátran küzdöttél, egy pillanatra sem adtad fel a harcot. A kór azonban nagyon legyengített, egyre fáradtabban verted vissza álnok támadásait. Álmodban, mikor végre nyugalom vett körül, otthon jártál, vidáman játszottál kis húgoddal, máskor boldogan szaladtál szerető nagymamád karjai közé.
Szerda reggel telefonon kaptam a borzalmas, megrázó hírt. Miért?! Ez a közhelyszerű, fájdalmas kérdés fogalmazódik meg bennünk minden gyermekkel kapcsolatos tragédia után és keserűen, könnyeinkkel küszködve keressük a választ. Miért?! Hiszen még csak 8 évet éltél, számtalan csoda, megannyi boldog pillanat várt még itt a Földön. Miért mennek el a gyermekek a szüleik előtt, mérhetetlen űrt és begyógyíthatatlan sebeket hagyva maguk után? Nincs válasz a kérdésekre, ha volna, talán nem fájna ennyire.
Csak bizakodni tudok abban, hogy ahová most mentél, végtelen időd lesz játékra, szeretetre, szerelemre és végre minden perced boldogan töltheted. Talán jövőre bennünket is meglátogatsz a focitornán. Kacéran mosolyogva kikukkantasz egy bárányfelhő mögül és vidáman üdvözlöd az idén még érted is játszókat.
Én biztosan figyelni és várni foglak, mert bár nem ismertelek, most mégis nagyon-nagyon hiányzol. Drága Antal Katika, nyugodj békében!
Béres Mihály”