Első regényét írta Pető Péter. A hatvani születésű ismert újságíró (jelenleg a 24.hu felelős szerkesztője) korábban labdarúgó mérkőzéseket vezetett. Fiatalon, mindössze 15 évesen ragadta magához a sípot. Ígéretes pályafutás volt az övé. Heves megyében az Év Játékvezetőjének is választották, huszonkét évesen lett NB II-es bíró. A sípot aztán tollra cserélte, a kiteljesedés útján soha nem felejtette el honnan érkezett. A Leshatár zsigerből jött. Kötelező olvasmány lehet mindenki számára, aki szerepet tölt be a labdarúgásban. A regény főhőse ugyan egy fiatal mezőkövesdi futballbíró, ám akik olvasták a regényt, feltételezik, hogy Pető Péter saját történetét írta meg. „Egy fiatalember életének jól körülhatárolható korszakát, egy utat akartam elmesélni. Persze azért épp ezt a történetet, hogy közben bemutathassam a falusi futballpályák és a bírói közösség különleges atmoszférájú, sokak számára ismeretlen világát” - nyilatkozta a szerző.
A 168 óra interjúja Pető Péterrel
– A Leshatár fejlődésregény, főhőse Kóbor Tamás, egy fiatal mezőkövesdi futballbíró. Te Hatvanban nőttél fel, majdnem egy évtizedig voltál játékvezető, de az egyes szám első személyű narráció is arra utal: saját történeted írtad meg.
– Nem én vagyok Kóbor Tamás, ez biztos.
– Pedig sokan fognak vele azonosítani.
– A szöveg nem törekszik arra, hogy megakadályozza az azonosítási manővereket, ez tény, de a regénybeli figura nem én vagyok. Amúgy ez lényegtelen, mert a szöveg mostantól önálló életet él, nincs beleszólásom, hogy az olvasó kinek az alakját vetíti bele a főhősbe. Egy fiatalember életének jól körülhatárolható korszakát, egy utat akartam elmesélni. Persze azért épp ezt a történetet, hogy közben bemutathassam a falusi futballpályák és a bírói közösség különleges atmoszférájú, sokak számára ismeretlen világát. A regény főszereplői valójában az észak-magyarországi kisvárosok és falvak focirajongó figurái. Azok, akiknek viszonylag kevés jutott az anyagi és kulturális tőkéből, egész életükben csak várnak valamiféle nagy esélyre – ami soha nem érkezik el. A vidéki Magyarország fojtogató miliőjét – épp saját tapasztalataim okán – a futball világán keresztül tudtam bemutatni. A falvak népéről szerzett tudásomat a focinak köszönhetem.
– Mit tudtál meg?
– Ugyanaz a folyamat zajlik a kortárs társadalmakban minden szinten: esnek szét a kis
közösségek. A falvakban a futball az egyik olyan identitásképző erő, amely lassíthatja a helyi közösségek széttöredezését, ami egyáltalán még összetart bizonyos csoportokat. Ha ez az identitás is odavész, vele vesznek a falvak. Azt viszont fontos megjegyezni, hogy rendkívül speciális közösségről van szó, amely férfiközpontú, tradíciók és rítusok által vezérelt, vad és agresszív. Sajátos játékszabályok alapján működik. Egy alsóbb osztályú focimeccsen felfüggesztődnek az általánosan elfogadott érintkezési formák és normák – durván gyalázzuk a másikat, a pályán akár fel is rúgjuk, kis híján ölre megyünk az ellenfél szurkolóival.
– De mi ebben a jó?
– Az órákig tartó felszabadulásélmény. Az önfeledt állapot. Vagy az egymásra találás pillanata, amikor a csapat gólt szerez.
– Ez az a közeg, amit Orbán Viktor is olyan jól ismer és szeret. De vajon mit tanulhatott ebben a szubkultúrában?
– A kormányfő szocializációjában nyilvánvalóan fontos szerepet játszottak a falusi focimeccsek, a stadionokban ma is kultúrkonform módon viselkedik. Minden mozdulatán látszik, hogy innen jött, belülről ismeri ezt a világot. Például szotyizva nézi a mérkőzéseket. Amikor emiatt kritizálják, csak nevetek: ez egyáltalán nem idegen ettől a kultúrától. Ha az Operában köpködné a napraforgóhéjat, az más lenne.
– Az, hogy közelről ismeri a falusi meccsek világát, segítheti őt a vidéki emberek lelkivilágának, gondolkodásmódjának megértésében?
– Orbán Viktor sok dolgot sajátíthatott el ebből a szubkultúrából. Például azt, hogy ez egy férfiközpontú, sok szempontból kegyetlen, ugyanakkor szilaj örömökkel teli világ is egyben. Amikor Orbán nótázni kezd a Bank of China vezetői előtt, vagy napraforgómagot rágcsál a felcsúti arénában, elsőre talán tájidegennek tűnhet, de a viselkedése logikusan következik egy olyan kultúrából, amit a kormányfő nemzedéke tökéletesen ismer és amelyben jól érzi magát.
– Eddig a szurkolókról volt szó, de mi ad élményt a focibírónak?
– Rengeteg minden. Ez egy csodálatos szakma. Ezt persze még nem tudtam, amikor 15 évesen jelentkeztem a bírói tanfolyamra. Addigra már ismerkedtem a szabálykönyvvel, és érdekelt, hogy a gyakorlatban is tudnám-e alkalmazni. Kipróbáltam, és utána már nem tudtam lejönni a szerről.
– Miként stimulált?
– Racionális érveket nehezen tudok felsorakoztatni. Megemeli az adrenalint. Izgalmas dolog másfél órán át folyamatos döntési helyzetben lenni, egy-egy szituációban azonnal állást foglalni, gyorsreagálású hadtestként viselkedni. Egy igazi falusi meccsen nagy a tét, egy szomszédvári rangadóra gyakran kimegy több száz néző, tapintható a feszültség. A kiélezett helyzet olyan izgalmat okoz, amit újra és újra át akarsz élni. Ahogy lefújod a meccset, le is eresztesz. De a felfokozott élményeken túl rengeteg dologra megtanít a játékvezetés. A komoly teljesítményhez például kiemelkedő fizikai állapot szükséges, a jó bírók bőven tíz kilométer fölött futnak egy meccsen. Az is megtanulható, hogyan lehet irdatlan nyomás alatt kihozni magadból a legjobb teljesítményt. Számos dolgot sajátíthattam el a pályán a kommunikációs technikákból is. Hogyan kell kezelni egy éles szituációt– Mikor kell keményen fegyelmezni– Hogyan találd meg a hangot a csapatok meghatározó játékosaival, hogyan állítsd őket magad mellé?
– Minden bíró találkozik a verbális, olykor a fizikai agresszióval. Te hogy élted meg?
– Aki nem bírja elviselni, hogy kórusban szidják az anyját, három héten belül kikopik a rendszerből. Én alapzajnak tekintettem a pályaszéli mocskolódásokat, ez hozzá tartozik a közeghez. Mondjuk én alapvetően érzéketlen vagyok a szidalmazásokra. Ez jórészt alkati kérdés, de egy bizonyos szintig tanulható is, hogyan lehet figyelmen kívül hagyni a verbális agressziót.
– Futballbírónak lenni karrierpálya?
– Abszolút. És most nem arra gondolok, hogy ma már az NB I-es bírók profik, kizárólag a játékvezetésből élnek, méghozzá elég jól, hanem arra, hogy mindenki úgy kezdi el: a végén BL- vagy vb-döntőt fog majd vezetni. Csak lépésről lépésre lehet haladni, én is a legalsóbb osztályban kezdtem a bíráskodást, viszont ha tehetséges vagy, gyorsabban kúszol fölfelé a többieknél. Huszonkét évesen lettem NB II-es bíró, ami kifejezetten gyors karriernek számít. A regénybeli Tamás 634 meccsen működött közre, én ennél biztosan többön, de a pontos számot nem tudom.
– Miért nem lett belőled NB I-es bíró?
– A másodosztályban volt egy nagyon jó évem, utána két rosszabb félévem, emiatt kiraktak a keretből. Azt mondták, erősödjek tovább az NB III-ban. Inkább otthagytam az egészet.
– Mitől romlott le a teljesítményed?
– Utólag már tisztábban látom én is: akkor kezdődtek a gondok, amikor mérkőzés közben először jutott eszembe, hogy akár hibázhatok is.
– A bírók olykor hibáznak.
– Persze, de ezzel mindig csak utólag, a meccs lefújása után szabad foglalkozni, akkor kell elemezni a történteket. Ha játék közben villan be egy bírónak, hogy akár el is ronthat valamit, előbb-utóbb szorongani fog, ami azonnal meglátszik a teljesítményén. Az utolsó félévben pontosan ezt éreztem.
– A regény kiemelt szereplői a bírótársak. Elég heterogén csoport.
– Minden értelemben. Nyilván főként az alsóbb osztályokban jellemző a sokszínűség, az NB I-ben azért már jórészt azonos kvalitású és felkészültségű, egymáshoz jelentősen hasonlító profik szerepelnek. Amikor 15 évesen elkezdtem, megyei szinten akadt 60 éves kollégám is. Ami pedig a végzettséget illeti, ott aztán tényleg nagy a kavalkád: jogász, kéményseprő, postás, hotelportás – bármilyen szakmából érkezhet kiemelkedő képességű futballbíró.
– A regény szerint ettől függetlenül erősen összetartó gárda.
– Attól különleges ez, hogy az a három ember, aki levezeti a meccset, hét közben nem is találkozik egymással, hétvégén mégis gond nélkül rábízzák magukat egymásra. A meccsnapon csak egymásra számíthatnak. Ez a szituáció erősíti a kohéziót. A mai napig tartó barátságokat köszönhetek a játékvezetésnek. Viszont ma már képes vagyok egyszerű szurkolóként, nem pedig játékvezetőként nézni egy mérkőzést. Igaz, egy-egy kiugratásnál még mindig nem a labdát követem, inkább azt figyelem, lenget-e a partjelző.
– Nyolc éve tetted le a sípot. Létezik még egyáltalán az a világ, amelyről a Leshatár szól?
– Megváltozott. Egyre kevesebb a pálya, a falusi csapat, az önkormányzatok egy része képtelen támogatni a helyi focit. A tehetséges fiúk hamar bekerülnek a városba, a nézők is elfogynak lassan. Amúgy is jórészt az 50 pluszos korosztály jár meccsekre. Ráadásul már a legalsóbb osztályokban is megjelent a pénz, ami rosszat tesz a focinak.
– Mi a rossz a pénzben?
– Torzítja és mérgezi a falusi focit. Mindig is volt pénz még a megyei bajnokságokban is, de sokáig csak a legnagyobb ászok kaphattak meccspénzt vagy prémiumot. Egy barátom épp most próbál gründolni egy megyei másodosztályú csapatot, de a focisták csak ötezer forintos meccspénzért lennének hajlandók pályára lépni. Az egy egész csapatra és egy teljes idényre számolva jóval túl van az egymillió forinton. Azért szomorú ez, mert pusztán a játék öröme már nem elég ahhoz, hogy valaki hétvégén fölhúzza a stoplist.
– Siratod ezt a kultúrát?
– Visszafordíthatatlannak látom a folyamatot, ráadásul nemcsak az a világ tűnik el, amelyért fiatalon rajongtam, de a kis közösségek szétesésével a falvak túlélési esélyei is minimálisra csökkennek. Igen, siratom.
RG
Interjú: 168 óra
A 168 óra interjúja Pető Péterrel
– A Leshatár fejlődésregény, főhőse Kóbor Tamás, egy fiatal mezőkövesdi futballbíró. Te Hatvanban nőttél fel, majdnem egy évtizedig voltál játékvezető, de az egyes szám első személyű narráció is arra utal: saját történeted írtad meg.
– Nem én vagyok Kóbor Tamás, ez biztos.
– Pedig sokan fognak vele azonosítani.
– A szöveg nem törekszik arra, hogy megakadályozza az azonosítási manővereket, ez tény, de a regénybeli figura nem én vagyok. Amúgy ez lényegtelen, mert a szöveg mostantól önálló életet él, nincs beleszólásom, hogy az olvasó kinek az alakját vetíti bele a főhősbe. Egy fiatalember életének jól körülhatárolható korszakát, egy utat akartam elmesélni. Persze azért épp ezt a történetet, hogy közben bemutathassam a falusi futballpályák és a bírói közösség különleges atmoszférájú, sokak számára ismeretlen világát. A regény főszereplői valójában az észak-magyarországi kisvárosok és falvak focirajongó figurái. Azok, akiknek viszonylag kevés jutott az anyagi és kulturális tőkéből, egész életükben csak várnak valamiféle nagy esélyre – ami soha nem érkezik el. A vidéki Magyarország fojtogató miliőjét – épp saját tapasztalataim okán – a futball világán keresztül tudtam bemutatni. A falvak népéről szerzett tudásomat a focinak köszönhetem.
– Mit tudtál meg?
– Ugyanaz a folyamat zajlik a kortárs társadalmakban minden szinten: esnek szét a kis
– De mi ebben a jó?
– Az órákig tartó felszabadulásélmény. Az önfeledt állapot. Vagy az egymásra találás pillanata, amikor a csapat gólt szerez.
– Ez az a közeg, amit Orbán Viktor is olyan jól ismer és szeret. De vajon mit tanulhatott ebben a szubkultúrában?
– A kormányfő szocializációjában nyilvánvalóan fontos szerepet játszottak a falusi focimeccsek, a stadionokban ma is kultúrkonform módon viselkedik. Minden mozdulatán látszik, hogy innen jött, belülről ismeri ezt a világot. Például szotyizva nézi a mérkőzéseket. Amikor emiatt kritizálják, csak nevetek: ez egyáltalán nem idegen ettől a kultúrától. Ha az Operában köpködné a napraforgóhéjat, az más lenne.
– Az, hogy közelről ismeri a falusi meccsek világát, segítheti őt a vidéki emberek lelkivilágának, gondolkodásmódjának megértésében?
– Orbán Viktor sok dolgot sajátíthatott el ebből a szubkultúrából. Például azt, hogy ez egy férfiközpontú, sok szempontból kegyetlen, ugyanakkor szilaj örömökkel teli világ is egyben. Amikor Orbán nótázni kezd a Bank of China vezetői előtt, vagy napraforgómagot rágcsál a felcsúti arénában, elsőre talán tájidegennek tűnhet, de a viselkedése logikusan következik egy olyan kultúrából, amit a kormányfő nemzedéke tökéletesen ismer és amelyben jól érzi magát.
– Eddig a szurkolókról volt szó, de mi ad élményt a focibírónak?
– Rengeteg minden. Ez egy csodálatos szakma. Ezt persze még nem tudtam, amikor 15 évesen jelentkeztem a bírói tanfolyamra. Addigra már ismerkedtem a szabálykönyvvel, és érdekelt, hogy a gyakorlatban is tudnám-e alkalmazni. Kipróbáltam, és utána már nem tudtam lejönni a szerről.
– Miként stimulált?
– Racionális érveket nehezen tudok felsorakoztatni. Megemeli az adrenalint. Izgalmas dolog másfél órán át folyamatos döntési helyzetben lenni, egy-egy szituációban azonnal állást foglalni, gyorsreagálású hadtestként viselkedni. Egy igazi falusi meccsen nagy a tét, egy szomszédvári rangadóra gyakran kimegy több száz néző, tapintható a feszültség. A kiélezett helyzet olyan izgalmat okoz, amit újra és újra át akarsz élni. Ahogy lefújod a meccset, le is eresztesz. De a felfokozott élményeken túl rengeteg dologra megtanít a játékvezetés. A komoly teljesítményhez például kiemelkedő fizikai állapot szükséges, a jó bírók bőven tíz kilométer fölött futnak egy meccsen. Az is megtanulható, hogyan lehet irdatlan nyomás alatt kihozni magadból a legjobb teljesítményt. Számos dolgot sajátíthattam el a pályán a kommunikációs technikákból is. Hogyan kell kezelni egy éles szituációt– Mikor kell keményen fegyelmezni– Hogyan találd meg a hangot a csapatok meghatározó játékosaival, hogyan állítsd őket magad mellé?
– Minden bíró találkozik a verbális, olykor a fizikai agresszióval. Te hogy élted meg?
– Aki nem bírja elviselni, hogy kórusban szidják az anyját, három héten belül kikopik a rendszerből. Én alapzajnak tekintettem a pályaszéli mocskolódásokat, ez hozzá tartozik a közeghez. Mondjuk én alapvetően érzéketlen vagyok a szidalmazásokra. Ez jórészt alkati kérdés, de egy bizonyos szintig tanulható is, hogyan lehet figyelmen kívül hagyni a verbális agressziót.
– Futballbírónak lenni karrierpálya?
– Abszolút. És most nem arra gondolok, hogy ma már az NB I-es bírók profik, kizárólag a játékvezetésből élnek, méghozzá elég jól, hanem arra, hogy mindenki úgy kezdi el: a végén BL- vagy vb-döntőt fog majd vezetni. Csak lépésről lépésre lehet haladni, én is a legalsóbb osztályban kezdtem a bíráskodást, viszont ha tehetséges vagy, gyorsabban kúszol fölfelé a többieknél. Huszonkét évesen lettem NB II-es bíró, ami kifejezetten gyors karriernek számít. A regénybeli Tamás 634 meccsen működött közre, én ennél biztosan többön, de a pontos számot nem tudom.
– Miért nem lett belőled NB I-es bíró?
– A másodosztályban volt egy nagyon jó évem, utána két rosszabb félévem, emiatt kiraktak a keretből. Azt mondták, erősödjek tovább az NB III-ban. Inkább otthagytam az egészet.
– Mitől romlott le a teljesítményed?
– Utólag már tisztábban látom én is: akkor kezdődtek a gondok, amikor mérkőzés közben először jutott eszembe, hogy akár hibázhatok is.
– A bírók olykor hibáznak.
– Persze, de ezzel mindig csak utólag, a meccs lefújása után szabad foglalkozni, akkor kell elemezni a történteket. Ha játék közben villan be egy bírónak, hogy akár el is ronthat valamit, előbb-utóbb szorongani fog, ami azonnal meglátszik a teljesítményén. Az utolsó félévben pontosan ezt éreztem.
– Minden értelemben. Nyilván főként az alsóbb osztályokban jellemző a sokszínűség, az NB I-ben azért már jórészt azonos kvalitású és felkészültségű, egymáshoz jelentősen hasonlító profik szerepelnek. Amikor 15 évesen elkezdtem, megyei szinten akadt 60 éves kollégám is. Ami pedig a végzettséget illeti, ott aztán tényleg nagy a kavalkád: jogász, kéményseprő, postás, hotelportás – bármilyen szakmából érkezhet kiemelkedő képességű futballbíró.
– A regény szerint ettől függetlenül erősen összetartó gárda.
– Attól különleges ez, hogy az a három ember, aki levezeti a meccset, hét közben nem is találkozik egymással, hétvégén mégis gond nélkül rábízzák magukat egymásra. A meccsnapon csak egymásra számíthatnak. Ez a szituáció erősíti a kohéziót. A mai napig tartó barátságokat köszönhetek a játékvezetésnek. Viszont ma már képes vagyok egyszerű szurkolóként, nem pedig játékvezetőként nézni egy mérkőzést. Igaz, egy-egy kiugratásnál még mindig nem a labdát követem, inkább azt figyelem, lenget-e a partjelző.
– Nyolc éve tetted le a sípot. Létezik még egyáltalán az a világ, amelyről a Leshatár szól?
– Megváltozott. Egyre kevesebb a pálya, a falusi csapat, az önkormányzatok egy része képtelen támogatni a helyi focit. A tehetséges fiúk hamar bekerülnek a városba, a nézők is elfogynak lassan. Amúgy is jórészt az 50 pluszos korosztály jár meccsekre. Ráadásul már a legalsóbb osztályokban is megjelent a pénz, ami rosszat tesz a focinak.
– Mi a rossz a pénzben?
– Torzítja és mérgezi a falusi focit. Mindig is volt pénz még a megyei bajnokságokban is, de sokáig csak a legnagyobb ászok kaphattak meccspénzt vagy prémiumot. Egy barátom épp most próbál gründolni egy megyei másodosztályú csapatot, de a focisták csak ötezer forintos meccspénzért lennének hajlandók pályára lépni. Az egy egész csapatra és egy teljes idényre számolva jóval túl van az egymillió forinton. Azért szomorú ez, mert pusztán a játék öröme már nem elég ahhoz, hogy valaki hétvégén fölhúzza a stoplist.
– Siratod ezt a kultúrát?
– Visszafordíthatatlannak látom a folyamatot, ráadásul nemcsak az a világ tűnik el, amelyért fiatalon rajongtam, de a kis közösségek szétesésével a falvak túlélési esélyei is minimálisra csökkennek. Igen, siratom.
RG
Interjú: 168 óra