Petraskó Tamás (képünkön a lovon), végzettsége szerint tanár, ám most már társadalmi megbízatásban polgármestere egy bodrogközi kisfalunak, valamint alapítványi kurátorként működteti az Árpád-kori Régészeti Parkot a Bodrogközben. Természetes katedrán szolgál: múltidézéssel tanítja a hozzájuk látogató gyermek- és felnőtt csoportokat, beszélve arról, hogy milyen is volt a magyar kultúra egykor. Petraskó Tamás barátaival együtt június 28-án belovagolt a Dobó térre, ahol helyi hagyományőrzők és Szeleczki János alpolgármester várta őket. Tette ezt Árpád vezér hősi halálának 1100. évfordulója alkalmából, hogy ide is elhozza az üzenetet: emlékezés nélkül nincsenek gyökerek, gyökerek nélkül pedig nincs jövő. Mellesleg sportolónak is mondható, hiszen korábban 4500 km-t lovagolt az Uráltól haza, s most sem rövid útra vállalkozott lóháton. A lovas zarándoklat vezetőjével beszélgettünk Dobó téri látogatásukat követően.
Felnőttként tapasztaltam meg, hogy ezen a területen nagy hiány van Magyarországon. Illene pedig tudnunk a múltról egy nép fiaként, egészen több ezer évre visszamenőleg is. Most, hogy nemrég besűrűsödött az életformánk, idegbeteggé vált a világ körülöttünk, úgy láttam, hogy a természet felé fordulva megnyugszik az ember. A múltban megtaláltam az üzenetet, amit kerestem. Valamikor eleink a természettel gyönyörű harmóniában éltek, most pedig amit csak lehet, lebetonozunk, s pénzzé teszünk. Az új világ vívmányait, melyeket a Teremtőtől kapott alkotóerővel hozunk létre mi emberek, nem kellő körültekintéssel illesztjük vissza a természetbe. Csodálatos, hogy még mindig képes rá a Föld, hogy békében nőjön fel az emberiség, ám ez csak akkor lehetséges, ha odafigyelünk a Földre, ha nem vadul viselkedünk vele szemben.
Hogy lehetséges ez, mire gondol?
Ezt meg kell tanulnunk: vissza kell tekintenünk a múltba. A honfoglalás 1100 éves évfordulóján Magna Hungaria expedíciót hirdettem, s ez kiváló alkalom volt erre. Tisztelegtünk az ősök emléke előtt, amikor nyomukban végigkövettük a hosszú úton a történelmünket a pusztákon keresztül, a Vereckei hágón át a Kárpát medencében. Rengeteget tanultunk eközben, a lóval való együttélést, a természettel való kapcsolatot, a közösséget, hiszen 130 napig voltunk együtt és 4500 km-t lovagoltunk végig a kis csapattal. A végére ez engem annyira elvarázsolt, hogy én megmaradtam ebben: köszöntem szépen, visszaadtam a középiskolai katedrámat, s elmentem keresni a helyemet a világban. Nehéz, de gyönyörű életút következett, s eljutottam oda, hogy egy árpád-kori régészeti parkot indíthattam el a Bodrogközben. Itt találták eddig a leggazdagabb sírleleteket a régészek. Szülőfalum határában ma is működik ez a 10 hektáros régészeti park. Újra és újra átélem azt az igazságot, hogy az utókornak emlékeznie kell.
Most, 2007-ben a pozsonyi csata 1100 éves évfordulóját ünnepeljük, ahol hősi halált halt Árpád fejedelem néhány fiával, s rengeteg igaz magyarral együtt azért, hogy az éppen új hazába települt magyarság megmaradhasson ezen a földön. Egy európai hadsereg érkezett ellenünk s az elhelyezkedéssel foglalkozó honfoglaló magyar népnek kellett ezt megállítania, közölni velük, hogy ez a mi hazánk, hiszen a Teremtő ősi döntése ide hozott bennünket. Az összefogás gyönyörű példája ez, s most is hasonlóképpen kellene cselekednünk: megint áramlik be minden hozzánk, igaz nem fegyverrel, hanem árucikkel jön a világ, s minden egyéb ideológiával. Közben nem szabad, hogy elfelejtsük magyarságunkat, meg kell őriznünk földünk eltartó erejét, s így kell beilleszkednünk a világ más alakzataiba is. Ez az üzenet ez most aktuális.
Sajnálom, hogy nyakkendős, nadrágos emberek íróasztalnál döntik el, hogy éppen kit ünnepelhetünk az adott évben. Nálunk nagyobb népek is örülnek, ha múltjukban találnak egy történelmi hőst, akire dicső módon emlékezhetnek, hogy erősítsék mostani hovatartozásukat. Nem más népek ellen, hanem a saját maguk megerősödésére. Nekünk büszkének kell lennünk, sok igaz elődünk volt. Nem lehet úgy jövőt építeni, hogy nem állunk stabil alapokon, ez az alap pedig a múltunk, eddig örökölt értékrendünk. Aki ezt nem így gondolja, nem tiszteli és becsüli az ősöket, a magyarság korai jelképeit és történelmünket, az a későbbi korokban majd könnyűnek találtatik, ha a mi korszakunkat ítélik meg az eljövendő generációk. Kötelességünk a megörökölt gyönyörű kultúrához tenni is valamit, ami ránk, e korra jellemző. El kell gondolkodnunk azon, hogy ennek fényében az utóbbi 50 évben hogyan alakult a történelmünk, a magyar emberek egyéni élete. Valljuk, meg, hogy elfoglalt minket a pénz, elfoglalt minket más kultúrák üzenete...
Mi a feladat tehát, mit szeretne elérni az Árpád-kori parkban, a lovas zarándoklattal és az előadásokkal, melyeket az érdeklődőknek tart?
Rá szeretnénk ébreszteni azokat, akikkel ebben a túrában találkozunk: békében is lehet úgy harcolni, hogy a szellem harcol. Harcol azért, hogy a belső tartalmat, a világnak rengeteg alkotást adó tudást, amit évezredek alatt összegyűjtött a magyarság, nos ezt megőrizzük magyarnak, magyar elmével, magyar hazánkban csiszoljuk tovább és adjunk további használható, egyetemes értékeket a világnak.
Élnünk kell a Teremtő által adott lehetőségünkkel, nem valami, vagy valakik ellen, hanem valamiért kell cselekednünk, alkotnunk. Az emléktúrát ezért szerveztem, s a végén, mikor kibontott zászlóink megjárják az útvonalat Vereckétől Budapesten és Egeren át a Bodrogközbe, Karoson, a honfoglalás-kori emlékhelyet nemzeti sírkertté avatjuk. Olyan emlékhely születik majd, ahová bármilyen magyar ember odamehet, fejt hajthat, s nem kell engedélyt kérnie, mint a Hősök tere esetében, ahová minket nem engedtek be. Ha kellő méltósággal és tiszta szívvel megy oda a magyar ember, a lelke meg fog telni az ősök üzenetével.
Mit tapasztal, ahogy járja az országot? Hogy viszonyulnak ehhez a zarándoklathoz, ehhez az üzenethez a magyar emberek?
Ahogyan az emberek viszonyulnak ehhez, az tükrözi a mostani helyzetet. A mindennapok úgy kötik le az embereket, hogy úgy érzik, nincs idejük ezzel foglalkozni. Pedig ha egy ember lélekben nem nyugszik meg, nincs egy perc sem, amikor átél olyan üzenetet, amelytől új erőt kaphat, akkor a következő napokon egyre vadabb, fásultabb, ingerültebb lesz. Hiányzik a mostani emberekből ez a megnyugvás, s mi úgy gondoljuk, hogy ezt a múltba tekintve találhatja meg az ember fia. Ha megkérdezik tőlünk, hogy ti kik vagytok, tatárok, vagy besenyők, stb, persze bosszankodunk kicsit, de fel kell fognunk, hogy ez azt jelenti: egyszerűen nem tudják. Hiányzik a családokból a történetmesélés, a beszélgetésekből a hagyomány, az ősök tisztelete. Ez valamikor részünk volt, a magyar nemzetségek büszkék voltak egymásra, a nagyapákra, déd- és ükapákra.
Nem mindenki foglal hazát, nem mindenki alkot hatalmasat, de azt, aki ilyet tesz, a közösségben meg kell becsülni, példaként kell állítani a többiek elé. Ha ezt nem tesszük, nem lesznek érdekesek a gyökerek, a gyökértelen ember pedig üres marad, nem életet él, hanem feladatot teljesít, hit és meggyőződés nélkül. Nos, az embert nem ilyennek teremtették: vannak érzelmeink, gondolataink, alkotóerőnk. Ezt a csodát működtetnie kell mindenkinek saját magában. Nem kell ezt túllihegni, csak teljes természetességgel meg kell élni.
A visszajelzések?
Látom a szemekben a csillogást, mikor egy-egy város főterén, -mint Egerben is- összegyűlik a nép. Villognak a vakuk, fényképeznek az emberek. Valahol mégiscsak hatni fog az, hogy ott jártunk, bekerülhet egy-egy albumba, s rátalálhatnak a felnövekvő fiatalok. Akik megértik az üzenetet, talán meg is valósíthatják mindazt, amiről beszélünk, s akkor újabb ezer évekre lesz Magyarország.
Egerbe érkeztek a lovas túrával. Ez a város a vitézség egyik fellegvára hazánkban. Milyen érzés volt ilyen öltözetben belovagolni a Dobó térre?
Ez egy csodálatos, megható élmény, kicsit átutazza az ember a hosszú, kemény évszázadokat, úgy érzi, hogy ott van a kapitány zászlóaljában. Érezni Dobó üzenetét a városban, hogy nem a várfalakban van az erő. Most is ugyanez hallatszik: azt kopogják a falak, hogy itt nem a százmilliós villákban van az erő, hanem az abban lakó emberekben. Ha ők nem magyar gondolkodású emberek, építhetnek bármit, az már nem ide illik, nem itt van, csak épület. Szívünkben kell helyünkön lennünk: erre nagy üzenet a város, külsőleg szépen rendben van minden. Ide érkezve a történelmi folytonosságot is megérzi az ember, amikor a várvédőkre gondol, a várban lovagol. De nincs felszabdalt magyar történelem: ősi elődeinket tisztelnünk, becsülnünk kell, hiszen nélkülük nem lett volna letelepedés, kereszténység felvétele, nem alakult volna ki az a kultúra, ami a XVI. századra kialakult Egerben és a várakban. Nem lennénk mi sem itt. Történelmi folytonosság van és ez érezhető egy ilyen túrán. Hiszem, hogy hoztunk valódi üzenetet Egerbe is, s hogy megértették sokan. Talán jövőre éppen ez lesz az a város, amelyik azt mondja: megértettük és ezen túl minden évben a pozsonyi csata idején ünnepséget rendezünk az ősök tiszteletére. Ez nagyon hiányzik!
Ahogy az országúton járnak településről településre, valamelyest belekóstolnak eleink életformájába is. Milyen emberek voltak ők, mekkora megpróbáltatás volt a vándorlás az ősöknek?
Fizikailag is keményebb emberek voltak, mint mi, csak idézzük őket. Sokszor beszélünk róla a ló hátán, hogy ha most ellenség jönne, mit tennénk, vagy ha a vacsoránkat valóban le kellene lőnünk, mire lenne elég a tudásunk. Azt hiszem, ha rá lennénk kényszerülve, megoldanánk. Ma más világ van. Ők nagyon kemény emberek voltak, de harmóniában éltek a természettel. Nagyon nagy tudásuk volt, no persze nem kibernetikus, nem könyvekbe fektetett kultúra, hanem a fejükben, a szívükben volt ott a törvény. Ennek mentén haladva tudtak egy népet vezetve, több százezer állatot terelve vándorolni. Ez nagy üzenet. Egyébiránt pedig ahogyan jövünk-megyünk az országban, azt látom, hogy gyönyörű szép ez a magyar haza. Annyira jól megtalálták eleink! Hosszú évszázadokon keresztül tudnánk önfenntartó módon élni itt, s ez a föld, négy-öt, de akár tízszer ennyi magyart is el tudna tartani. Hát majd elgondolkodunk mindezen, s megismerjük újra a saját hazánkat…
Ezért kell elmennünk rendszeresen a természetbe, felfedezni újra a saját hazánkat. Ha a szépségeket megleli benne az ember, szülőhaza szeretet alakul ki a szívében, lelkében, s mindig magyar marad, bármerre is jár.
Legalsó képünkön Gere Zoltán egri lakos látható, aki lovával a térségben szintén csatlakozott Petraskó Tamás csoportjához.
A vele készített interjú itt meghallgatható.
Szöveg és fotó: ZE-RO PRESS
Felnőttként tapasztaltam meg, hogy ezen a területen nagy hiány van Magyarországon. Illene pedig tudnunk a múltról egy nép fiaként, egészen több ezer évre visszamenőleg is. Most, hogy nemrég besűrűsödött az életformánk, idegbeteggé vált a világ körülöttünk, úgy láttam, hogy a természet felé fordulva megnyugszik az ember. A múltban megtaláltam az üzenetet, amit kerestem. Valamikor eleink a természettel gyönyörű harmóniában éltek, most pedig amit csak lehet, lebetonozunk, s pénzzé teszünk. Az új világ vívmányait, melyeket a Teremtőtől kapott alkotóerővel hozunk létre mi emberek, nem kellő körültekintéssel illesztjük vissza a természetbe. Csodálatos, hogy még mindig képes rá a Föld, hogy békében nőjön fel az emberiség, ám ez csak akkor lehetséges, ha odafigyelünk a Földre, ha nem vadul viselkedünk vele szemben.
Hogy lehetséges ez, mire gondol?
Ezt meg kell tanulnunk: vissza kell tekintenünk a múltba. A honfoglalás 1100 éves évfordulóján Magna Hungaria expedíciót hirdettem, s ez kiváló alkalom volt erre. Tisztelegtünk az ősök emléke előtt, amikor nyomukban végigkövettük a hosszú úton a történelmünket a pusztákon keresztül, a Vereckei hágón át a Kárpát medencében. Rengeteget tanultunk eközben, a lóval való együttélést, a természettel való kapcsolatot, a közösséget, hiszen 130 napig voltunk együtt és 4500 km-t lovagoltunk végig a kis csapattal. A végére ez engem annyira elvarázsolt, hogy én megmaradtam ebben: köszöntem szépen, visszaadtam a középiskolai katedrámat, s elmentem keresni a helyemet a világban. Nehéz, de gyönyörű életút következett, s eljutottam oda, hogy egy árpád-kori régészeti parkot indíthattam el a Bodrogközben. Itt találták eddig a leggazdagabb sírleleteket a régészek. Szülőfalum határában ma is működik ez a 10 hektáros régészeti park. Újra és újra átélem azt az igazságot, hogy az utókornak emlékeznie kell.
Sajnálom, hogy nyakkendős, nadrágos emberek íróasztalnál döntik el, hogy éppen kit ünnepelhetünk az adott évben. Nálunk nagyobb népek is örülnek, ha múltjukban találnak egy történelmi hőst, akire dicső módon emlékezhetnek, hogy erősítsék mostani hovatartozásukat. Nem más népek ellen, hanem a saját maguk megerősödésére. Nekünk büszkének kell lennünk, sok igaz elődünk volt. Nem lehet úgy jövőt építeni, hogy nem állunk stabil alapokon, ez az alap pedig a múltunk, eddig örökölt értékrendünk. Aki ezt nem így gondolja, nem tiszteli és becsüli az ősöket, a magyarság korai jelképeit és történelmünket, az a későbbi korokban majd könnyűnek találtatik, ha a mi korszakunkat ítélik meg az eljövendő generációk. Kötelességünk a megörökölt gyönyörű kultúrához tenni is valamit, ami ránk, e korra jellemző. El kell gondolkodnunk azon, hogy ennek fényében az utóbbi 50 évben hogyan alakult a történelmünk, a magyar emberek egyéni élete. Valljuk, meg, hogy elfoglalt minket a pénz, elfoglalt minket más kultúrák üzenete...
Mi a feladat tehát, mit szeretne elérni az Árpád-kori parkban, a lovas zarándoklattal és az előadásokkal, melyeket az érdeklődőknek tart?
Élnünk kell a Teremtő által adott lehetőségünkkel, nem valami, vagy valakik ellen, hanem valamiért kell cselekednünk, alkotnunk. Az emléktúrát ezért szerveztem, s a végén, mikor kibontott zászlóink megjárják az útvonalat Vereckétől Budapesten és Egeren át a Bodrogközbe, Karoson, a honfoglalás-kori emlékhelyet nemzeti sírkertté avatjuk. Olyan emlékhely születik majd, ahová bármilyen magyar ember odamehet, fejt hajthat, s nem kell engedélyt kérnie, mint a Hősök tere esetében, ahová minket nem engedtek be. Ha kellő méltósággal és tiszta szívvel megy oda a magyar ember, a lelke meg fog telni az ősök üzenetével.
Mit tapasztal, ahogy járja az országot? Hogy viszonyulnak ehhez a zarándoklathoz, ehhez az üzenethez a magyar emberek?
Ahogyan az emberek viszonyulnak ehhez, az tükrözi a mostani helyzetet. A mindennapok úgy kötik le az embereket, hogy úgy érzik, nincs idejük ezzel foglalkozni. Pedig ha egy ember lélekben nem nyugszik meg, nincs egy perc sem, amikor átél olyan üzenetet, amelytől új erőt kaphat, akkor a következő napokon egyre vadabb, fásultabb, ingerültebb lesz. Hiányzik a mostani emberekből ez a megnyugvás, s mi úgy gondoljuk, hogy ezt a múltba tekintve találhatja meg az ember fia. Ha megkérdezik tőlünk, hogy ti kik vagytok, tatárok, vagy besenyők, stb, persze bosszankodunk kicsit, de fel kell fognunk, hogy ez azt jelenti: egyszerűen nem tudják. Hiányzik a családokból a történetmesélés, a beszélgetésekből a hagyomány, az ősök tisztelete. Ez valamikor részünk volt, a magyar nemzetségek büszkék voltak egymásra, a nagyapákra, déd- és ükapákra.
A visszajelzések?
Látom a szemekben a csillogást, mikor egy-egy város főterén, -mint Egerben is- összegyűlik a nép. Villognak a vakuk, fényképeznek az emberek. Valahol mégiscsak hatni fog az, hogy ott jártunk, bekerülhet egy-egy albumba, s rátalálhatnak a felnövekvő fiatalok. Akik megértik az üzenetet, talán meg is valósíthatják mindazt, amiről beszélünk, s akkor újabb ezer évekre lesz Magyarország.
Egerbe érkeztek a lovas túrával. Ez a város a vitézség egyik fellegvára hazánkban. Milyen érzés volt ilyen öltözetben belovagolni a Dobó térre?
Ez egy csodálatos, megható élmény, kicsit átutazza az ember a hosszú, kemény évszázadokat, úgy érzi, hogy ott van a kapitány zászlóaljában. Érezni Dobó üzenetét a városban, hogy nem a várfalakban van az erő. Most is ugyanez hallatszik: azt kopogják a falak, hogy itt nem a százmilliós villákban van az erő, hanem az abban lakó emberekben. Ha ők nem magyar gondolkodású emberek, építhetnek bármit, az már nem ide illik, nem itt van, csak épület. Szívünkben kell helyünkön lennünk: erre nagy üzenet a város, külsőleg szépen rendben van minden. Ide érkezve a történelmi folytonosságot is megérzi az ember, amikor a várvédőkre gondol, a várban lovagol. De nincs felszabdalt magyar történelem: ősi elődeinket tisztelnünk, becsülnünk kell, hiszen nélkülük nem lett volna letelepedés, kereszténység felvétele, nem alakult volna ki az a kultúra, ami a XVI. századra kialakult Egerben és a várakban. Nem lennénk mi sem itt. Történelmi folytonosság van és ez érezhető egy ilyen túrán. Hiszem, hogy hoztunk valódi üzenetet Egerbe is, s hogy megértették sokan. Talán jövőre éppen ez lesz az a város, amelyik azt mondja: megértettük és ezen túl minden évben a pozsonyi csata idején ünnepséget rendezünk az ősök tiszteletére. Ez nagyon hiányzik!
Fizikailag is keményebb emberek voltak, mint mi, csak idézzük őket. Sokszor beszélünk róla a ló hátán, hogy ha most ellenség jönne, mit tennénk, vagy ha a vacsoránkat valóban le kellene lőnünk, mire lenne elég a tudásunk. Azt hiszem, ha rá lennénk kényszerülve, megoldanánk. Ma más világ van. Ők nagyon kemény emberek voltak, de harmóniában éltek a természettel. Nagyon nagy tudásuk volt, no persze nem kibernetikus, nem könyvekbe fektetett kultúra, hanem a fejükben, a szívükben volt ott a törvény. Ennek mentén haladva tudtak egy népet vezetve, több százezer állatot terelve vándorolni. Ez nagy üzenet. Egyébiránt pedig ahogyan jövünk-megyünk az országban, azt látom, hogy gyönyörű szép ez a magyar haza. Annyira jól megtalálták eleink! Hosszú évszázadokon keresztül tudnánk önfenntartó módon élni itt, s ez a föld, négy-öt, de akár tízszer ennyi magyart is el tudna tartani. Hát majd elgondolkodunk mindezen, s megismerjük újra a saját hazánkat…
Ezért kell elmennünk rendszeresen a természetbe, felfedezni újra a saját hazánkat. Ha a szépségeket megleli benne az ember, szülőhaza szeretet alakul ki a szívében, lelkében, s mindig magyar marad, bármerre is jár.
Legalsó képünkön Gere Zoltán egri lakos látható, aki lovával a térségben szintén csatlakozott Petraskó Tamás csoportjához.
A vele készített interjú itt meghallgatható.
Szöveg és fotó: ZE-RO PRESS